A vadkárról...

A főbb szántóföldi növényeknél előforduló vadkárok és megelőzésük

Hazánkban a 90-es évek eleje óta a nagyvad állomány dinamikus növekedést mutat. Ezzel együtt a nagyvadak által okozott szántóföldi vadkár mértéke is jelentős mértékben emelkedett. Egyes vélemények szerint a mezőgazdasági vadkár okozói több mint 50%-ban a nagyvadak közül a vaddisznó, mintegy 41%-ban a gímszarvas okoz jelentős kárt, a fennmaradó részt egyéb nagyvad-fajok okozzák.

A nagy létszámú nagyvadállomány által okozott vadkár csökkentésének alapvető módja a vadlétszám csökkentése, másik módja a megelőzés.

A vadfajok legnagyobb mértékben a kukoricavetésekben okoznak kárt. A kukorica fiatalkori kártevői közül kiemelhetők a madarak és a vaddisznók, melyek az elvetett, majd megduzzadt szemeket fogyasztják. Ez a probléma az utóbbi években csökkenő tendenciát mutat, főként a csávázásnak köszönhetően, mely kellemetlen ízanyagai miatt repellens hatásúak. Azonban a kelést követően a fácán a kelő növényeket lecsípi, sok esetben a maggal együtt a talajból is kihúzhatja. Ugyanebben az időszakban a nyúl a szikleveles - 4 leveles kukoricát károsíthatja, a föld feletti részt teljesen elpusztítva. A kukorica 2 leveles állapotától megjelennek az őz okozta károk, melyek a növény föld feletti részeinek teljes fogyasztásában mutatkoznak meg.

Az ebben az időszakban okozott tőpusztulások közvetett hatásaként a károsított területek elgyomosodnak. Gyakori kártétel a 80-100 cm nagyságú kukorica esetében a növény közepének megrágása, majd kihúzása, amit a gímszarvas okoz. A kártétel után a növény növekedése tovább folytatódik, azonban címert nem hoz. A föld feletti részek károsítása mellett a magot is kitúrja és elfogyasztja a vaddisznó, de a kukorica tejes-érésétől kezdődően fogyasztja a csöveket, az érés előrehaladtával a kártétel mértéke jelentősen növekszik. A kártétel mértékét jelentősen növeli, hogy az állat 20-30 egyedből álló kondákban él, illetve a taposási kár is jelentős lehet. Sok esetben az erdő melletti kukorica állományba költözik augusztustól kezdődően. Az érőfélben lévő kukoricában a szarvas is óriási károkat okozhat, mely nem elsősorban a termény fogyasztásában, hanem a taposásban és törésben nyilvánul meg. A túlérett állományban a kártétel mértéke ugrásszerűen megnő. A szarvasra jellemző speciális kártétel a tejes-érésben lévő kukoricacső végének leharapása, melynek nyomán a direkt termésveszteség mellett gombás fertőzések telepednek meg a csővégen.

Hasonló kártételekkel számolhatunk a napraforgó korai fejlődési szakaszában, azonban az apróvadak közül az utóbbi években egyre nagyobb mértékű kártételt okoznak a mezei nyulak. Elsősorban a lucernával szomszédos állományokban, táblákon a vetett terület akár 40%-án is tarrágást okozhatnak. A kártétel ideje a kultúrnövény szik-kétleveles állapota, ilyenkor a tenyészőcsúcs és a sziklevelek elfogyasztásával a növény végzetes pusztulását okozza. Sok esetben a rágás teljesen a talaj szintjéig megtörténik, az elszáradt csonk így a talaj felszínén szabad szemmel alig látható, csak a tőhiány a felületesen látható kár. Mindemellett a tarrágott részeken a növény árnyékoló hatása csökken, ezáltal a gyomosodás mértéke is ugrásszerűen megnő ezekben az állományokban. Tapasztalataink szerint a felszívódó rovarölő szerekkel végzett csávázás semmiféle befolyásoló (riasztó) hatást nem gyakorol a kártétel mértékére. Az egyedsűrűség becslését nehezíti, hogy elsősorban éjszaka aktív.

Ez a károsítás a növény 6-8 leveles állapotáig tart, ettől a fejlettségtől kezdődően az őz és a szarvas okozhat jelentős károkat. A tenyészőcsúcs kiharapása után a növény nem pusztul el, hanem több elágazás képződik, és vékony szárakat nevel, melyen gazdasági termés nem várható. Az egyik legnagyobb kártételi forrás a napraforgó esetében az éréskori madárkár, mely elsősorban lakott területek vonzáskörzetében lehet számottevő. Egyes vizsgálatok szerint a madarak (elsősorban a mezei veréb és a különböző galamb fajok) okozta szemveszteség elérheti a 30-40%-ot is. Ez az érték nem csak a magvak elfogyasztásából, hanem a táplálkozáskor a magok kihullásából is adódik. Kísérleti körülmények között illetve nagy értékű állományokban az állomány hálós takarása adhat védettséget, ez azonban óriási költségekkel és élőmunkaigénnyel jár.

Gyakorlatban eredményesen alkalmazhatók a különböző madárijesztők, azonban ezek alkalmazásánál figyelni kell arra, hogy megfelelő időben (már virágzás idején) ki kell helyezni a riasztásra szolgáló alakzatokat, a színeket pedig időközönként változtatni kell. Jó hatású a ragadozó madarak sziluettjét ábrázoló figura („műsas”) főként akkor, ha mellé a ragadozó madarak hangját lejátszó akusztikus riasztás is társul. Ezek a módszerek csak kifejezetten nagy értékű állományokban alkalmazhatók (pl. vetőmagtermesztés), az árutermelő állományokban a megelőzés az egyik legfontosabb eszköz. Ennek megfelelően a lehetőségekhez mérten kerülni kell a lakott területekhez közel eső táblákon a napraforgó termesztését, illetve a hibridek megválasztásánál a bókoló tányérú hibrideket kell előnyben részesíteni.

A kalászosokban található vadkár döntő részét a nagyvadak okozzák. A tejes érésben lévő állományokban igen gyakori a vaddisznó, őz és a szarvas. Az előbbi a kalászt teljesen elfogyasztja, utóbbiak pedig már a kalászosok bokrosodásától folyamatos rágási kárt okoznak. Ez utóbbi lombrágás okozója lehet még a mezei nyúl is. A kalászosok szárba indulástól kezdődően kiváló búvóhelyet nyújtanak az őzeknek. A kelő állományt a madarak közül a fácán károsíthatja, csírázás időszakában a soron végig haladva a kelő csíranövényeket kihúzza, súlyosabb károsítás esetén a magokat is kikaparhatja a talajból. A kár megelőzése érdekében rendelkezünk olyan repellens hatású csávázó anyagokkal, melyek ezt a károsítást megakadályozzák.

A vadkár mértékét nagyban befolyásolják a természetes környezet (erdő) vadeltartó képességének változásai. Kiváló példák erre a nagy tavaszi árvizek. A folyók vonzáskörzetében vadkár mértéke annál nagyobb, minél később vonul le a tavaszi ár. Ennek oka elsősorban az, hogy az ártéri erdőkből kiszorulnak a vadak, és ebben az időszakban az ártérrel határos területeken általában kelő vagy zsenge kapás állományokat vagy szárba indult gabonákat találnak, melyek kiváló tápértékű, ízletes táplálékok. Vadriasztás hiányában gyakran az ár levonulása után sem térnek vissza az állatok a természetes közeget jelentő ártéri erdőkbe, hanem a viszonylag könnyen elérhető táplálékforrást jelentő mezőgazdasági területeken maradnak.

A vadkárt a vadászatra jogosult köteles megtéríteni, azonban arról nem szabad elfeledkezni, hogy a föld használójának a vadkárok megelőzése érdekében kötelessége a vadkár elhárításában közreműködni. Mindemellett a termelők a vadak által okozott kár veszélye esetén is kötelesek a vadászatra jogosultat értesíteni.

A megelőzési módszerek közül alapvető a termesztett növények ésszerű elhelyezése. Gyakorlati megfigyelések szerint a vadkár mértéke arányosan nő a termés mennyiségével, így a nagyobb értékű vetések esetében fokozottabb mértékben nő a kár értéke. Ennek érdekében a nagyobb értéket jelentő kultúrákat, táblákat erdősávoktól távol kell elhelyezni. Alapvető elv a megelőzésnél, hogy amíg a vad természetes élőhelyén talál megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot, addig a mezőgazdasági területeken folytatott táplálkozása kisebb mértékű. Ennek érdekében a vad élőhelyének közelében lévő mezőgazdasági területeken célszerű ún. pufferterületeket kialakítani. A pufferterület kialakításához először fel kell mérni a mezőgazdasági területtel határos vadélőhelyek nagyságát, eltartóképességét, fajösszetételét és a különböző fajok egyedszámát.

Ezek alapján tudjuk meghatározni a vadlegelő nagyságát és a vadlegelőn termesztett növényt is. A vadlegelő művelésénél a következő alapvető szempontokat kell figyelembe venni:

· A vadlegelő termése teljesen a vadak táplálkozását szolgálja, közvetlen gazdasági haszna (termény) nincs, közvetett (vadkár megelőzése, mérséklése) viszont annál inkább.

· Lehetőleg olyan termesztéstechnológiát alkalmazzunk, ami minél kisebb műveletszámmal és gépi munkával jár, mind a költségcsökkentés, mind a vadak nyugalma miatt.

· A kiválasztott növénynek igazodnia kell a terület leggyakoribb fajának igényével (pl. vaddisznó esetén kukorica vetése).

· A kiválasztott fajta vagy hibrid extenzív típusú legyen, természetes tápanyaghasznosító képessége és betegségrezisztenciája jó legyen.

· Minél kevesebb vegyszert használjunk az adott területen az élőhely és a vadak védelme érdekében.

· A vadélőhely és a vadlegelő közötti átmenet fokozatos legyen.

· Célszerű vadlegelő céljából évelő kultúrákat vetni (pl. szarvas élőhely közelében kiváló alternatívát nyújthat az évelő rozs).

· Amennyiben termesztéstechnológiai beavatkozást végzünk, a vadvédelmi előírásokat fokozottan be kell tartani a vadlegelőn.

A fentiek betartásával a vadlegelők megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot biztosítanak, mely a mezőgazdasági vadkár megelőzésének egyik alapvető eleme.
Agrárágazat
Dr. Zsombik László
DE ATC Növénytudományi Tanszék
Szendrei László
Természetvédelmi, Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék