A sertéstenyésztés terminológiája

A háziállatok között a sertés az, amelyhez a családok minden korosztálya ért, s amellyel nem csupán a földműves nép foglalkozik. Igen gazdag a magyar sertéstenyésztés terminológiája is. A megszületett apró sertés a malac, elválasztásáig (körül-belül 3 hónapos koráig) szopós malac, ezután választott malac. Ha nőstény, mondják kocamalacnak, malacgöbének és gőjemalacnak, a hímet kanmalacnak, a korán kiheréltet ártánmalacnak, ártánymalacnak. A malacok neve még ritkábban: cikus vagy ciku.
A fiatal sertés a süldő, a nőstény süldőgöbe, a kiherélt az ártánysüldő. A továbbtenyésztésre kiválasztott bármely nemű sertés neve magdisznó, magsertés, maglódisznó, maglósertés.
A tenyésztésre kiválasztott, ivarérett nősténysertés két archaikusabb formája az emse, eme, emese, emsedisznó és a göbe (göje, gölye). Az első alkalommal fiat váró az előhasi göbe, a fiat nem fogó pedig meddőgöbe. A folyamatosan tenyésztésben lévő nőivarú a koca, anyakoca, kocadisznó, anyadisznó. Az először fialó sertés neve sok helyütt előhasi. Az utódait világra hozó a fiaskoca, fiasdisznó. Azt a kocát, amelynek malacait leválasztották, nevezték rágott kocának.
A hím tenyészsertés a kan, kani, kandisznó, a latinságban aper. A kiherélt hímsertés neve átán, ártán, ártány, ártánydisznó.
A sertéstenyésztésnek Erdélyben nem volt olyan nagy jelentősége, mint a Nagyalföldön és a Dunántúlon. Ennek egyik bizonyítéka az, hogy a tenyésztéssel kapcsolatos terminológiájuk sem olyan változatos. A Csík megyei székelység nyelvében például csak az alábbi elnevezések ismeretesek: disznó, cseka (cseke), sertés, röfögő, kan, ártán, koca gője (gőlye), südő (süldő), malac, malacka, bocika, továbbá csün, csön, csöny, cen, csöm, puci (Vámszer G. 1959: 241).