Pásztormunka...

A pásztortársadalomban fönnáll egy belső tagozódás. Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv szerint alakult ki. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk szakmák közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől; ennek következtében attól is hogy az adott szakma hány fővel képviseltette magát azon a vidéken. Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort, az alábbiakban fontossági sorrendbe szedve:

• gulyás – azaz marhapásztor, a gulya őrzője
• csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője
• juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője
• kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat azaz ridegen tartotta
• csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője

A szárnyasok őrzésével többnyire gyerekeket bíztak meg, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg.

Juhászkampó

A juhászok ismert botfajtája a juhászkampó (gamó, kampó), amelynek vastagabbik végén természetes vagy ráhelyezett fém kampó van. Az eszköz egyben a juhász jelvénye is. Nemcsak munkában használták, magukkal hordták ünnepi alkalmakkor is. A dunántúli és a felvidéki pásztor horgas fából faragta fa kampósbotját (gamó). Az Alföldön a juhászkampót vasból vagy rézből mesteremberrel csináltatták; a 19. század közepén Borsod megyében szaruból is készítették. Terelésre is szolgál, de legfontosabb funkciója a juh kifogása a nyájból, az állat hátsó lábába akasztva a kampót (Béres A. 1961, 1962; Bodgál F. 1957).(F:Magyar Néprajz II.)