EU...

 

Kutyatörténet...

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központba (MNMKK) került a világ egyik legnagyobb kutyatörténeti gyűjteménye, a "Corneliana Collectio Cynologica" - tájékoztatta az intézmény az MTI-t kedden.

    A közlemény szerint a különleges gyűjteményt jelképesen Demeter Szilárd Csaba, MNMKP elnöke vette át Makó János kutyatörténeti kutatótól.
    A gyűjtemény gerincét mintegy 1500 darab kutyakoponya és egyéb emlősmaradvány alkotja, köztük a híres hungarikum kutyafajták első egyedei, valamint kisebb számban más, ritka fajok (párduc, medvefélék), és egyéb háziállatok csontjai. Az adományozott anyagban 20. század eleji törzskönyvi kötetek, több száz arany, ezüst és bronzérem, valamint levelezések, kiállítási szalagok, ezüst billikomok, festmények, oklevelek, fényképek és több mint hetven porcelánkutya is megtalálható - olvasható a MNMKK tájékoztatójában.
    Emlékeztetnek, hogy a 2023-ban előkerült, Corneliana Collectio Cynologica gyűjtemény alapját 1946-ban Reményi K. András, a Magyar Nemzeti Múzeum archeozoológiai gyűjteményének egyik alapítója, a Göcseji Múzeum egykori igazgatója rakta le. A különleges kollekciót eltűnéséig a nemzetközi muzeológia is számon tartotta. A világ számos híres múzeuma, egyebek mellett a British Múzeum, New York-i Természettudományi Múzeum vagy a berlini Természettudományi Múzeum is próbálta megvásárolni.
    A magyar kutyatörténeti kutatást nehezítette, hogy a második világháborút megelőző időszakból kevés tárgyi és írott forrás maradt fenn, emiatt a történelmi feldolgozás is elmaradt.
    Az intézménynek adományozott állattani gyűjtemény, amely egységes gyűjteményi részként az Újrégészeti Gyűjtemény archeozoológai részlegébe kerül, a magyar kutyafajták története szempontjából is értékes, és számos kutatási területhez fontos adatokat szolgáltathat.
    A kollekció közvetlen módon teszi lehetővé a hungarikumnak számító kutyafajták csonttani vizsgálatát, a darabokon végzett biometriai mérések adatai pedig hozzásegíthetnek a Kárpát-medencei történeti fajták típusainak jobb megértéséhez és a régészeti anyagban található analógiák feltérképezéséhez.
    Az esetleges genetikai vizsgálatok eredményei mellett fontossá válik az egyes kutyafajtákra vonatkozó egyéb történeti, írásos források (krónikák, útleírások) vizsgálata is, amely megvalósulhat egy szélesebb interdiszciplináris kutatás keretében, más szakterületek képviselőivel - például állatorvosokkal, történészekkel - együttműködve - írják a tájékoztatóban.(F:MTI)
    

Rózsák...

Nagyításhoz kattintson a képre

Szőlősardó

A falu létrejöttét a tatárjárást megelőző időkre, a 12. századra tehetjük. Nevének -ardó utótagja arra utalhat, hogy szolgálónépek lakták, akik a görgői udvarház körül kialakított erdőuradalom, a későbbi tornai erdőispánság erdőterületének szélén az erdő- és vadállományra felügyeltek – vagyis ardók, azaz erdőóvók voltak.
A korai Árpád-korban - a későbbi Szőlősardó területén is - vasművesek telepe lehetett; erre utalnak a Perkupa felé eső, Láz- névtagú dűlőnevek. Ez idő tájt a Rét-patak neve még Lázó-patak volt, a völgyé pedig Henc-völgy. A vasolvasztáshoz szükséges faszenet szénégetők állították elő; a kiirtott erdők helyét pedig felszántották.
A vasérc elfogytával vált meghatározó gazdasági ággá az erdőgazdálkodás. Az erdőóvók túlélték a tatárjárással járó pusztítást – egyértelműen utal erre, hogy 1249-ben (mint birtokszomszédok) részt vettek annak a Szalonna–Martonyi környéki birtokrésznek a határjárásán, amit Tekus ispán vásárolt meg az Örsúr nemzetségbéli tulajdonosaitól.
A hospeseknek nevezett, szőlőműveléssel foglalkozó telepeseket valószínűleg 1263 után kezdték betelepíteni, hogy a közelben termelt borral lássák el a görgői udvarházat és Szádvárt. Ezek a (valószínűleg német ajkú) telepesek különböző kiváltságokat, szabadságjogokat kaptak; közvetlenül a király alá tartoztak. A betelepülők valószínűleg magukkal hozták az általuk kedvelt, illetve megszokott szőlőfajtákat is; ezzel vetve meg a szőlősardói fehérborok jó hírének alapját.
A szőlősardói szőlőhegyek egy része a 15. században vagy a 16. század elején adományozással, illetve végrendeletek eredményeként a gombaszögi pálosok tulajdonába került. 1386–1389 táján Ardó a Bebek család kezére jutott, és évszázadokig a szádvári uradalom része lett.
1427-ben 50 összeírt jobbágyportával a vármegye Torna után második legnépesebb, de az is lehet, hogy legnépesebb települése volt; számítások szerint népessége ekkor 600–1000 fő között lehetett. Fejlődését elősegítette, hogy jelentős közlekedési csomópont volt Henc-völgyben vezető kelet-nyugati és a Szádvárt a Telekes-völgyön át a távolabbi déllel összekötő észak-déli útvonal kereszteződésében.
A városiasodás kezdeteire utal, hogy a 15. század végén császári felhatalmazású közjegyző, továbbá legalább két deák és egy szabómester is lakott a faluban. Az ország három részre szakadása után azonban eljelentéktelenedett: 1548-1549 körül már csak 12 jobbágyportája és 5 pusztatelke volt.
A lakosság 1560 körül vette fel a református hitet; a reformátusok a gótikus stílusú, korábban katolikus templomot vették használatba – ma is ez a falu egyetlen temploma.
1567-ben kihalt a Bebek család; birtokai a király tulajdonába kerültek. A 17. században a király a falut egyéb birtokokkal egyetemben a Barakonyi családnak adományozta. Az 1660. évi nemesi összeírás szerint a faluban egyetlen nemes sem lakott.
A 18. században a szádvári uradalmat birtokló Csáky család kezén találjuk a falut, akik egészen a 19. század végéig megtartották azt.
Az 1890-es évekre a filoxérajárvány itt is óriási pusztítást okozott. A határban addig termesztett magyar mézesfehér szőlőfajta szinte nyomtalanul eltűnt.