Szőlősardó

A falu létrejöttét a tatárjárást megelőző időkre, a 12. századra tehetjük. Nevének -ardó utótagja arra utalhat, hogy szolgálónépek lakták, akik a görgői udvarház körül kialakított erdőuradalom, a későbbi tornai erdőispánság erdőterületének szélén az erdő- és vadállományra felügyeltek – vagyis ardók, azaz erdőóvók voltak.
A korai Árpád-korban - a későbbi Szőlősardó területén is - vasművesek telepe lehetett; erre utalnak a Perkupa felé eső, Láz- névtagú dűlőnevek. Ez idő tájt a Rét-patak neve még Lázó-patak volt, a völgyé pedig Henc-völgy. A vasolvasztáshoz szükséges faszenet szénégetők állították elő; a kiirtott erdők helyét pedig felszántották.
A vasérc elfogytával vált meghatározó gazdasági ággá az erdőgazdálkodás. Az erdőóvók túlélték a tatárjárással járó pusztítást – egyértelműen utal erre, hogy 1249-ben (mint birtokszomszédok) részt vettek annak a Szalonna–Martonyi környéki birtokrésznek a határjárásán, amit Tekus ispán vásárolt meg az Örsúr nemzetségbéli tulajdonosaitól.
A hospeseknek nevezett, szőlőműveléssel foglalkozó telepeseket valószínűleg 1263 után kezdték betelepíteni, hogy a közelben termelt borral lássák el a görgői udvarházat és Szádvárt. Ezek a (valószínűleg német ajkú) telepesek különböző kiváltságokat, szabadságjogokat kaptak; közvetlenül a király alá tartoztak. A betelepülők valószínűleg magukkal hozták az általuk kedvelt, illetve megszokott szőlőfajtákat is; ezzel vetve meg a szőlősardói fehérborok jó hírének alapját.
A szőlősardói szőlőhegyek egy része a 15. században vagy a 16. század elején adományozással, illetve végrendeletek eredményeként a gombaszögi pálosok tulajdonába került. 1386–1389 táján Ardó a Bebek család kezére jutott, és évszázadokig a szádvári uradalom része lett.
1427-ben 50 összeírt jobbágyportával a vármegye Torna után második legnépesebb, de az is lehet, hogy legnépesebb települése volt; számítások szerint népessége ekkor 600–1000 fő között lehetett. Fejlődését elősegítette, hogy jelentős közlekedési csomópont volt Henc-völgyben vezető kelet-nyugati és a Szádvárt a Telekes-völgyön át a távolabbi déllel összekötő észak-déli útvonal kereszteződésében.
A városiasodás kezdeteire utal, hogy a 15. század végén császári felhatalmazású közjegyző, továbbá legalább két deák és egy szabómester is lakott a faluban. Az ország három részre szakadása után azonban eljelentéktelenedett: 1548-1549 körül már csak 12 jobbágyportája és 5 pusztatelke volt.
A lakosság 1560 körül vette fel a református hitet; a reformátusok a gótikus stílusú, korábban katolikus templomot vették használatba – ma is ez a falu egyetlen temploma.
1567-ben kihalt a Bebek család; birtokai a király tulajdonába kerültek. A 17. században a király a falut egyéb birtokokkal egyetemben a Barakonyi családnak adományozta. Az 1660. évi nemesi összeírás szerint a faluban egyetlen nemes sem lakott.
A 18. században a szádvári uradalmat birtokló Csáky család kezén találjuk a falut, akik egészen a 19. század végéig megtartották azt.
Az 1890-es évekre a filoxérajárvány itt is óriási pusztítást okozott. A határban addig termesztett magyar mézesfehér szőlőfajta szinte nyomtalanul eltűnt.