A 14. században jelentősen fejlődött, és a század végére a hét felső-magyarországi bányaváros egyikévé vált (ebben az időben rezet és ezüstöt bányásztak). Ez az időszak volt a település fénykora, aminek eredményeként polgárai a század közepén hatalmas, katedrális méretű (33 méter hosszú) templomot emeltek kora gótikus stílusban. Az 1500-as években gyorsan leépült, az 1550-es években már csak jobbágyfalu volt.
1564-től egyre gyakrabban portyáztak erre a törökök, akik 1555-ben és 1576-ban is feldúlták és felégették a várost. A lakosság nagy része elmenekült, a megmaradtak református hitre tértek. Az 1660-as évek közepén mindössze 92 lakosa volt, és ez 1699-re tovább csökkent: ekkor csupán egy ekés jobbágy és tíz zsellér lakta.
A Rákóczi-szabadságharc idején rövid időre ismét bányászati tevékenység folyt a településen (rezet bányásztak), de a harcok befejeződése után ez ismét megszűnt.
A bányászat és ezzel Rudabánya a 19. század végén, a nagyüzemi módszerek bevezetésével fejlődött fel újra. Ehhez – mivel eddigre a lakók fő megélhetése a mezőgazdaság lett – a Felvidékről, elsősorban a Szepességből és Dobsináról telepítettek be tapasztalt bányászokat. A századfordulón itt üzemelt Európa egyik legkorszerűbb bányaüzeme.
Az első világháborúban sok rudabányait hívtak be katonának, és közül 107-en haltak hősi halált a harctereken. A települést a második világháború alatt, 1944. március 25-étől egészen december 14-ig a német csapatok tartották megszállás alatt. Mivel a térségben nem voltak komolyabb harcok, a környék súlyosabb károk nélkül megúszta a háborút (a németek csupán néhány vasúti hidat robbantottak fel).
A háború után ugrásszerű fejlődésnek indult a bányászat (vasércdúsító üzemet építettek, valamint fejlesztették az infrastruktúrát) és vele nőtt a falu is. 1965-ben öt halálos áldozattal járó szerencsétlenség következett be a bányában.[11] A vasércbányászatot és -dúsítást annak gazdaságtalanná válása miatt végül 1985. december 31-én szüntették be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése