Első írásos említése 1317-ből származik, Carlon, Karlou, Karlo alakban. A település a Rátót nemzetséggel rokon Jolsvai család birtoka volt. 1356-ban itt tartották Borsod vármegye nemesi gyűlését.
A 15. században vámszedőhely, a Jolsvai család kihalása után a Rédey és Thornai család is igényt tartott rá. Ez időtájt saját malma volt a Sajón, írásban Karlow, Karloy, Kallo néven emlegetik. A török időkben a törökök többször kifosztották a falut, 1555-ben leégett, majd a harcok után a környéken pusztító pestisjárvány is elérte. Egészen a 17. századig pusztaként tartották számon, ekkor a régi településtől északabbra, a Szuha patak mellett épült újjá, ahol a Sajó áradásai elől is menedéket találtak. Ekkor már Kálló a falu neve, mely később (1783) a területén keresztülfolyó patak után Szuhakállóra módosult.
A 19.–20. században a fő megélhetési forrást a szénbányászat (barnaszén) jelentette. Az első bányákat 1869-ben nyitották meg (Kisházy Kálmán, Kantner Adolf), de a várt siker elmaradt. A szénbányákat ettől kezdve a második világháborúig a kereslet függvényében hol megnyitották, hol bezárták. A bányászat csak az államosításokat követően lendült fel, ekkor nyitották meg a Szeles aknákat, amiket egészen a rendszerváltásig aktívan használtak.
1952. december 15-én az I-es aknán történt vízbetörés volt a magyar szénbányászat egyik legsúlyosabb balesete. Tizenheten rekedtek a föld alatt (mentésük sikerrel járt), illetve hárman vesztették életüket. A balesetről Fábri Zoltán rendezésében 1954-ben film is készült Életjel címmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése