szántás: 1. talaművelési mód, melynek során a termőföldet ekével barázdákra hasogatják. – A szántás módját és a parcella alakját meghatározzák az → eketípusok.
Az időben korábban megjelent szimmetrikus vasú túróeke, amely
tulajdonképpen csak feltúrja a földet, egymás mellett húzza a barázdákat
és a szántás felülete egyenletes marad. A később kialakult
aszimmetrikus vasú ágyeke viszont meghatározott irányba fordítja a
földet, barázdát mélyít és azért, hogy a parcella felülete egyenletes
maradjon, minden szántáskor változtatni kell a barázdadőlés irányát. A
túróekével szántott parcellák általában négyzet-, vagy ahhoz hasonló
négyszögalakúak, a nehéz ekével szántottak hosszúak és keskenyek. A
néprajzi kutatás Mo.-on kizárólag az utóbbi parcellaformát ismeri, a
másikra történeti adatokból csak következtet. – A szántás formája lehet:
1. összeszántás (egybeszántás, összevettetés, csáraszántás).
A szántást a parcella közepén a középbarázda mellett kezdik. Az első
barázda kiszántása után mindjárt mellette haladnak vissza. Mivel az eke
mindig jobbra fordítja a földet, azért a hant szemközt dől egymásnak, ormót képez és a földdarab két szélén keletkezik barázda. – 2. Szétszántás (kétfelészántás, szétlöketés, hajszraszántás)
az előbbivel ellenkező művelet. A szántást a föld két oldalán kezdik és
úgy haladnak mind beljebb, míg végül a parcella közepén mély
középbarázda keletkezik. Az összeszántást és a szétszántást azonos
földterületen váltakozva alkalmazzák, hogy a föld dombosodását
elkerüljék, sima és egyenletes maradjon. Ez a szántási mód van szokásban
a Kárpát-medence síksági és dombvidéki területein. A csapadékosabb
dombos tájakon (pl. az Őrség, Zala) bakhátra szántanak, azaz 2–5 m-es közökben
többször egymásután összeszántanak. Az így keletkezett domború
felületről könnyen lefolyik az eső meg a hólé és a köztük levő széles
barázdákon lefut. A bakhátas szántást Ny- és D-Európában sokfelé
ismerik. Az Alföldön az egykori vízjárta területeken, ahol magas volt a
talajvíz szintje, szintén alkalmazták ezt a szántási módot. Nagyobb
közöket (10–20 m) szántottak össze többször egymás után és bogárhátra szántásnak nevezték. A meredekebb hegy- és domboldalakon (Erdély, Felföld) teraszokat (pad, grádics)
képeznek ki, hogy könnyebb legyen a szántás, a csapadék ne mossa le a
vékony termőréteget és az igavonó jószágot kíméljék. Kialakításuk úgy
történik, hogy a parcellán a barázdákat folyton lefelé fordítják, míg a
terep viszonylag simára szelídül. A lejtőn kialakult lépcsőzetesen
elhelyezkedett szántóföld-csíkok különben a domborzathoz igazodnak és
barázdáik rendszerint ívalakúan görbék. – A szántásnak a paraszti
munkában igen fontos és tekintélyes helye van. Elsajátítása a felnőtté
válás egyik feltétele. A jó, a növényfajtáknak és talajnak megfelelő
szántás (víz- és talajerőgazdálkodás) befolyásolhatja a termés
mennyiségét. A szántás műveletének több célja lehet: az ugart, tarlót,
rétet, irtást, általában a szántóföldet felszántják, az egy darabban levő földet megszántják. A gazt, a trágyát, a zöldtrágyát, a rávetett magot leszántják vagy alászántják. Ősszel a burgonyát, a répát, az öreg lucernát vagy a rosszul sikerült vetést kiszántják. Az utakból, mezsgyékből, esetleg a szomszédos földdarabból elszántanak. – Minősége szerint lehet sekély vagy fennyedén való szántás, ill. mélyszántás. Ha az eke rosszul szánt, kiugrik a földből és a fel nem szántott talajra ráborul a hant, vakbarázda keletkezik. Megkülönböztetnek ugarolást (az ugar felszántása), tarlóhántást vagy tarlóbuktatást (aratás után a tarló sekély felszántása), keverőszántást, (porhanyítás, gyomtalanítás), mélyszántást, ill. attól függően, hogy mi kerül a földbe búza, kukorica, burgonya alá szántást.
– A szántást az ekés földművelés kialakulása óta (Mezopotámia, i. e.
3000 körül) ismeri az emberiség. Indiában nem sokkal később, Kínában i.
e. 1400 körül mutatkoztak első nyomai. Európában a neolitikumban jelent
meg és a bronzkorban az egész kontinensen elterjedt (i. e. 2. évezred). A
magyarság vándorlása során, valószínűleg a bolgár–török együttélés
idején ismerkedett meg a szántással, ill. az ekés műveléssel. – A 14.
sz.-tól, általában feltehetően csak a 16. sz.-tól a háromnyomásos
rendszerben az őszi vetés alá háromszor szántottak, egészen a
nyomásrendszer felbomlásáig. Az ugaron jún.-ig az állatok legeltek,
ekkor nem nagyon mélyen megszántották (ugarolás). Aratás utáni időben,
amikorra már felverte a gaz, ismét könnyebben leszántották
gyomtalanítás, porhanyítás céljából (keverő szántás, forgatás). Végül
ősszel (szept. vége–okt. eleje) került sor a legmélyebb (vetés alá való)
szántásra. Különleges alkalmakkor (pl. rét vagy legelő feltörése)
három-négyszer is szántottak gyors egymásutánban, hogy a talajt a kívánt
módon porhanyítsák, vetésre alkalmassá tegyék. A tavaszi fordulóban,
ugyancsak valószínűleg a nyomásos gazdálkodás kialakulásától, általában
csak egyszer szántottak közvetlenül vetés előtt. A tarlóhántás és a
különféle vetésforgók által megkövetelt többszöri szántások a 19. sz.,
második felétől terjedő racionálisabb gazdálkodással honosodtak meg
hazánk paraszti gazdaságaiban. (→ még: fogas, → tövisborona, → hanttörő, → vetés) – Irod. Dömötör Sándor: Bakhátas szántás és a nyugat-magyarországi eketípusok (Népr. Ért., 1954); Hoffmann Tamás: Egy palóc falu földművelő technikájának néhány jellegzetessége a századforduló tájékán (Ethn., 1956); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973). – 2. A magyar → népi hitvilágban a szántás kezdését, valamint a szántó magatartását → előírások és tilalmak (tilalom)
szabályozták. A szántás kezdésének előírt időpontja változó volt, pl.
Rábagyarmaton a tavaszihoz két héttel azután kellett hozzáfogni, hogy a
pacsirta a levegőben énekelgetni kezdett. Általában igyekeztek hétfőn
kezdeni a szántást. Első szántáskor Göcsejben kenyeret vitettek az eke
kormányán, hogy Isten áldását nyerjék a termésre. Szántáskor keleti
nyelvterületi hit szerint nem volt jó sokat köpködni, mert a verebek
kiszedték a magokat és elpusztították a termést. Az első ekevágás
földjét → mágikus tárgyként
használták. Bedörzsölték vele derekukat, fejfájáskor a beteg fejét;
megelőzte, elmulasztotta a fájdalmat. Megkenték vele a ló szügyét, hogy a
hám föl ne törje, valamint az ökör nyakát, hogy nyáron, nagy
dologidőben nyakuk ne törjön, ne dagadjon fel. Ebből a földből
bedörzsölték az állatok hátulját is, hogy „bírósak” legyenek, a rajzó
méhek után is dobtak belőle, hogy el ne szálljanak. Egy szakasztóval
haza is vittek, megszórták a ház minden részét, még a tetejét is, hogy
ne szaporodjanak el a férgek. Országszerte szigorúan betartották a
szántás tiltott napjait: elsősorban → nagypénteket, → nagyszombatot és → úrnapját; sok helyen minden pénteket. A tilalmakhoz különböző magyarázatok fűződtek: pl. Jézus ekkor feküdt a földben; a → szépasszonyok elvennék a szántó erejét stb. (→ még: hét napjai)
A szántás legkorábbról fennmaradt magyarországi ábrázolása. Falfestmény a csetneki evangélikus templomban (v. Gömör m., 15. sz.)
Szántás két ökörrel (Nagydobrony, v. Bereg m., 1939)
A trágya beszántása fagerendelyes ekével (Zágon, v. Háromszék m., 1977)
Szántás négy lóval (Debrecen-Elep, Hajdú-Bihar m., 1931)
Kósa László–Diószegi Vilmos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése