A legelő teherbírását országszerte
számosjószág
szerint becsülték meg. A kétéves vagy idősebb ló és szarvasmarha „egész
számot” tett, s képviselte az eszmei szorzót. Egy „számos jószág”-nak
megfelelt két tinó vagy tavalyi csikó, öt juh vagy sertés. (Helyenként
8–10 juh vagy kecske fért egy számba.) A még szopós szaporulatot sok
vidéken nem vették tekintetbe. Középszerű legelőn átlagosan csapadékos
évben 2
magyar holdra (2400
négyszögöl) számítottak egy számosállat számot (Györffy I. é. n.
/1934/b: 120). Ennek a szorzónak a segítségével minden dűlőről,
legelőjárásról könnyen megállapíthatták, hány jószágot képes eltartani.
Kedvező időjárás esetén a becsült, s a korábbi években tapasztalati úton
kialakult létszámokat kissé felfelé kerekítették. Átányon egy
számosállat legelőjogát – s eladásnál annak értékét – 1 kat. hold (1600
négyszögöl) legelő értékéhez viszonyították. A keleti-palóc falvak kopár
legelőin viszont 2–3
magyar holdra
(2400–3600 négyszögöl) számítottak egy számosállatot, egy legelőjogot.
Tagosítatlan határokban ott is szokásban volt a legelőjogok adásvétele
(Paládi-Kovács A. 1965: 47; Fél E.–Hofer T. 1997: 35).(F:Magyar Néprajz II.Gazdálkodás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése