Szőlőből régebben
lekvárt is
készítettek. Csak a fekete vagy kék színű, húsos bogyójú szőlő volt
alkalmas erre a célra. Kelttésztába, fánkba, rétesbe használták. Mivel
igen pepecselő munkának számított, az utóbbi évtizedekben már felhagytak
készítésével. A kedvelt téli csemegék közé tartozott még az Alföldön a
szőlőbefőtt.
Készítése igen egyszerű volt: a nagyszemű, egészséges szőlőfürtöket
megmosták és üvegekbe vagy régebben cserépfazekakba rakták, musttal
leöntötték, majd kidunsztolták. Az ország középső és déli részén
szőlőből és mustból olyan csemegéket is készítettek, melyeknek
kapcsolatai a Balkán, illetve még tovább délkelet felé, Kis-Ázsia
mohamedán népei felé vezetnek. Ezek közül a készítmények közül
legismertebb az
édesbor,
állított bor vagy
fojtott must.
Ez úgy készült, hogy a friss mustot addig forralták bográcsban, amíg az
összes habját feladta. Ezután hordóba öntötték és jó erősen
ledugaszolták. Elsősorban lakodalomban, vendégségben fogyasztották.
Különösen az asszonyok kedvelték, ezért tréfásan
kontyalávalónak is nevezték, borral keverve azonban a férfiak sem vetették meg. Jellegzetes keleti eredetű csemege volt a
mustméz vagy
pekmez is.
Szüretkor a taposókádról frissen lecsurgó mustból egy-két fertályra
valót kivettek az asszonyok és lekvárfőző rézüstbe öntve, lassú tűzön
forralni kezdték. Amikor a must sűrűsödni kezdett, felszeletelt
birsalmát vagy kockákra vágott sütőtököt tettek bele. Addig főzték, amíg
méz sűrűségűvé nem vált. Ezután cserépfazekakba töltötték és kis időre
kemencébe tették, hogy a teteje megbőrösödjön.
Mustos töknek
is nevezték és a legfinomabb téli csemegének számított. Kenyérrel
mártogatva ették. Különösen asszonyok és gyerekek kedvence volt
(részletesen lásd Andrásfalvy B. 1961a; vö. még: Csoma Zs. 1986b). A
must felhasználásához tartozik, hogy az aszalt almát, szilvát, meggyet
szüretkor mustban megmosták, majd újra megszárították. Úgy tartották,
hogy ettől nemcsak az íze lett jobb, hanem jobban el is állt. Az édes
csemegék mellett ugyancsak oszmán-török eredetű ételünk a töltött
káposzta elődjének számító
szárma (Délalföld) vagy
dalma (Erdély), ami nem egyéb, mint szőlőlevélbe csomagolt húsgombóc (MNL V. 332). (F:Magyar Néprajz II.Gazdálkodás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése