Egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy
egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet
merített. Egyéb elnevezése:
ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze,
pásztorkanál, vadászkanál
stb. Korai formái az időszámításunk kezdetéről való leletekből kerültek
elő. A későbbi festmények, rajzok arról tanúskodnak, hogy az utasoknak
nélkülözhetetlen eszköze volt: övükre vagy a tarisznya szíjára
függesztve vitték magukkal. A magyarságnál a Dunántúlon és a Felföldön
terjedt el, míg az alföldi pásztorságnál jellegzetesen hiányzik. A
Kárpátok vidékének román és szláv lakosságánál és a szerbeknél is még
elterjedtebb. A megnevezés oszmán-török eredetű. (A szó és tárgy nagy
földrajzi elterjedtségét jól mutatja, hogy
csanacs
formában – ’egy darab fából faragott kanálszerű merítő’ – ismerik
Mongóliában is.) Hazánkban a legutóbbi időkig a vadászok és a pásztorok
őrizték meg használatát. Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva
hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának
állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából,
vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a
kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel
vésték ki az edényke belsejét, öblét. – Gazdag változatai két nagy
csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra.
Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá
fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre
jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek
pásztorkultúrájában is találkozunk, a formáknak, a díszítő technikáknak
és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki.
Valószínűnek tartjuk, hogy a pásztorok, ill. falusi emberek régebben a
kanálformájúakat használták, s a pásztorok között csak a múlt században
terjedtek el az edényformájú csanakok a vadászok által használt formák
hatására. Ilyen többek között a Ny- és D-Dunántúlról ismert csőrös forma
is, amelynek közeli rokonait határainkon túl, dél felé találjuk vésett
mértanias díszítményekkel, spanyolviasz berakással. A nógrádi, hevesi
pásztorok a régebbi, kanál formájú merítő edénykéket – a Dunántúlon
„kapinyá”-nak is nevezték – ritkán s inkább csak vésett díszítménnyel
látták el. Ezeknél sokkal változatosabb, gazdagabb formaváltozatokat
találunk a füles csészeformájúak között. Köztük két típus a
leggyakoribb: az egyik, amelynek a csészéje gömbölyített, a másik, amely
különböző csészeformákat követ. Az utóbbi formák valószínűleg csak a
múlt században alakultak ki nálunk. Csak Heves megyéből ismert az ún.
kacsacsőrű forma, amelyet – ismereteink szerint – mindössze két-három
pásztor faragott. Ez hosszúkás forma, csészéje csak a keskenyedő vége
felé nyitott. Hasonló megoldású rokonait a Balkánon, Bulgáriában
találjuk. A régi Felső-Kis-kunságban kúp alakú tejhordó fakanta. A
szálláskertből vitték benne a városi házba a tejet. Baranyában, ill. a
D-Dunántúlon kifejezetten bőredény formákat utánzó faragásúakat is
találunk; a forma sejthetően balkáni vagy még inkább török kapcsolódású.
– A legrégibb példányok díszítő technikája a → vésett díszítés és a → spanyolozás (a Dunántúlon), a későbbieké a → domború faragás.
A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a
virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval,
az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi
füles csésze formájú csanaknak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a
fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak
fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor
és kutyája, juhfejő pásztor stb.); ugyanolyan jellegű figurák, mint az
É-i Kárpátok vidékének szlovák és lengyel pásztorfaragásain közelebbről a
cserpákokon, ill. azok fülein. A csanakok füle gyakran összekunkorodó
kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással
díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek,
de nemes formájúak. –
Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Bátky Zsigmond: Pásztor ivópoharak (Bp., 1928); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Gušić, Marian: Primjerak posavke pastierske čaše. Tkalčičev zbornik (I., Zagreb, 1955); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972). (F:Magyar Néprajzi Lexikon)
