Oceanográfia

A tengertan rövid története
A tengertan, vagy nemzetközileg elfogadott általános nevén, az oceanográfia egyike a legfiatalabb, és tegyük hozzá, a leginkább dinamikusan fejlődő tudományágnak. Maga az oceanográfia elnevezés, a tudományos tengertan egyik megalapítójától, Matthew Fontain Maury-tól (1806-1873) származik. Fő művét, az 1855-ben kiadott "The Physical Geography of the Sea"-t tekinthetjük az első, modern oceanográfiai munkának. Az oceanográfiának, mint a tengerek általános jellemzőit tanulmányozó tudományos diszciplinának, az elmúlt néhány évtizedben- a kutatások egyre sokrétűbbé válásának köszönhetően-, több önálló területe jött létre. A geológiai oceanográfia a lemeztektonikai modell segítségével vizsgálja az óceáni medencék, valamint az óceáni aljzat és a középóceáni hátságok, illetve a mélytengeri árok-rendszerek kialakulásának a folyamatát. A biológiai oceanográfia fő kutatási területe a tengeri élővilág és környezete kölcsönhatásainak a tanulmányozása. A kémiai oceanográfia a tengervíz kemizmusával, illetve a légkör és az óceáni víztömeg közötti vegyi folyamatok kutatásával foglalkozik. A fizikai oceanográfia elsősorban a felszíni és a mélytengeri vízmozgás hidrodinamikáját, valamint a vízkörzés és az áramlatok fizikai törvényszerűségeit kutatja.
Az oceanográfia kialakulásának előzményei a felfedezések korához köthetők. A tengerhajózás biztonsága iránti igény adott először ösztönzést az óceáni medencék egyre alaposabb felderítése, és a pontos hajózási térképek megalkotása iránt. A tengeri navigációban, és így a további felfedezések eredményességben döntő szerepe volt egy, a pontos hosszúsági helymeghatározást lehetővé tévő eszköznek, a kronométernek, amelyet a XVIII. század közepén az angol John Harrison alkotott meg. Sokat lehetne azon vitatkozni, hogy milyen eseményhez, expedícióhoz köthetjük a tudományos tengertan kezdetét. Ha a kezdetet az első, kifejezetten tudományos célú felfedezőúthoz fűzzük, úgy nem kétséges, hogy a modern oceanográfia születése James Cook kapitány 1769-es, és a legendás Endeavour fedélzetén megtett kutatóútjához kötődik. Ezen, és az ezt követő, az 1770-es években végrehajtott útjain, Ausztrália és Új-Zéland felfedezése mellett Cook számos fontos megfigyelést dokumentált az egyenlítői árapály-jelenségről és áramlási rendszerről. A XIX. század első két évtizedében a modern oceanográfia kialakulásának szempontjából meg kell említeni az Otto von Kotzebue által vezetett három orosz expedíciót, amelyen először gyűjtöttek mérési adatokat a mélyebb vízrétegek sótartalmáról, és amely adatokat felhasználva dolgozta ki Emil von Lenz a termohalin vízkörzés máig érvényes elméletét. (Erről, a nyílt tenger felszín közeli rétegeinek táplálék ellátottságát is biztosító, rendkívül fontos jelenségről sorozatunkban később még részletesebben értekezünk.) Az óceán mélyvízi kutatásának kezdetei Sir James Clark Ross 1839 és 1843 között végrehajtott expedícióihoz fűződnek. Noha a kezdetleges, kézi csörlős technikával elvégzett mélyvízi mérések még pontatlanok voltak, Ross munkássága alapozta meg a mélytengeri kutatásokat. M. F. Maury, az amerikai haditengerészet tisztjeként kezdeményezte az egységes szempontok szerinti útvonal adatokat tartalmazó hajónaplók rendszeresítést.
Hosszú évek fáradságos munkájával, és több ezer hajónapló adatait felhasználva készítette el a három nagy óceáni medence felszíni vízkörzési rendszerének pontos térképét, amely először adott átfogó képet a világtenger főbb áramlatairól. Az óceánok tudományának kialakulásában azonban a legendás Challenger-expedíció játszotta a legfontosabb szerepet.