Régi szarvasmarha tájfajták

A Kárpát-medence legelterjedtebb, külföldön is ismert fajtája volt a címeres, hosszú szarvú, „fehér szőrű” magyar szürke marha. A borjak az első vedlésig pirók színűek, a tehenek általában ezüstszürke vagy ezüstfehér, a bikák daruszürke színűek. Primigenius eredetű, podóliai jellegű szarvasmarha (Bos taurus primigenius), melynek két nagytáji fajtáját szokták elkülöníteni; az alföldit és a valamivel kisebb erdélyit. Előbbit tenyésztette a Dunántúl, a Kisalföld és a Felföld magyar népe is. Kiváló igavonó, nagy testű húsmarha, de viszonylag gyenge tejtermelő. Tejhozama átlagosan 8000–10 000 kg, a tehenek súlya 450–500 kg, a bikák testsúlya 600–800 kg között van. A másodlagos nemi jelleg szembetűnő. A szarvak mindkét nemnél feltűnően hosszúak, s általában táblás, csákós vagy gallyas, ritkábban pörge vagy nyársas formájúak. A szürke magyar marhának éltek további táji változatai. Ezek egyike volt még 1900 tájékán az ún. kun marha. Színe nem annyira fehér, mint inkább kékesszürke árnyalatú volt (Tálasi I. 1977: 173). A magyar szürke táji változataként említik a 19. század derekán a következőket: 1. nagyváradi és erdélyi, 2. bácskai, 3. Tisza-vidéki, 4. kecskeméti, 5. belső-somogyi és zalai, 6. Rima-völgyi (Fényes E. 1842: I. 168–169; Gaál L. 1966: 396). Később abban voltak táji eltérések, hogy egyes körzetek előbb, mások később váltak meg a magyar szürke marha tenyésztésétől. A két Kunság és a Hajdúság az 1940–1950-es évekig a magyar marhafajta tenyésztésével vált ki környezetéből (Bodó S. 1974: 50).
Az 1960-as évekig tartotta magát az a kézenfekvő feltevés, miszerint a régi magyar marhatartás az „ősi” magyar fajtára volt alapozva. Tormay Béla, majd Hankó Béla is abból indult ki, hogy a nagy testű, nagy szarvú szürke marhafajtát (Bos taurus hortobagyensis Hankó) az őshazában tenyésztették ki és onnan hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Hosszú ideig ezt a hipotézist fogadta el a néprajzi és a mezőgazdasági irodalom is (Györffy I., Gunda B., Tálasi I., Bocsor G., Éber E., Gaál L.).
Azonban a régészet által feltárt állatcsontok oszteológiai vizsgálata nem erősítette meg az előbbi felfogást. Bökönyi Sándor (1961, 1963) tízezernél több középkori szarvasmarhacsontot megvizsgálva sem talált a 14–15. századig egyetlen hosszú szarvú egyedet. Megállapította, hogy az Árpád-kori szarvasmarha a kis termetű, rövid szarvú primigenius csoportba tartozott, akárcsak az avar kori marhafajta. Ezért többen arra a feltevésre jutottak, hogy a nagy testű, táblás szarvú, „szürke magyar marhafajtát” a kunok hozták magukkal a 13. században (Györffy Gy. 1977: 411; Zimányi V. 1976: 130–131; Makkai L. 1982: 59–60). Mindkét esetben „keleti hozadék”-nak, Pontus-vidéki importnak minősülne ez a híres marhafajta.(Forrás: Magyar Néprajz II.)