Aratás régen...

A megérett szálas gabona levágásának művelete. A gyűjtögetett gabonafélék betakarítása is tulajdonképpen aratás. Az aratás és a gyűjtögetés egykori összefüggésére utal az arat és az irt szavak rokonsága is. Az aratás egyszerűbb módozatai alkalmi kisegítő munkaként és alacsonyabb szociális szint jelzőiként a földművelő kultúrákban is előfordulnak, így a lábon álló kalászból a mag tenyérrel történő kidörzsölése, a kalászok kézzel tépése és a nyűvés, a növény szárastól való kihúzása. Ezek az egyszerű aratási módok elszórtan az elmúlt száz évben is gyakorlatban voltak a magyar parasztok gazdálkodásában. Pl. a Dunántúlon a → rókafarkú köles kalászát az aratók késsel vágták le. A vágóeszközzel folytatott aratás első nyomai a Közel-Keleten i. e. 6500 körülről kerültek elő. Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig – a tépőfésű aránylag ritka előfordulásától eltekintve – a → sarló volt. A sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az arató amit learatott, kévébe is kötötte. A 18–19. sz.-i fejlettebb munkaszervezetben a sarlós arató társaival egy sorban a gabonatábla szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé (fogás). Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy → kévekötő bottal kévébe kötötte a fogásokból összerakott markokat (hónalj, nyaláb, öléb). Egy marok kb. annyi levágott gabona, amennyit egy felnőtt ember lehajolva kinyújtott karjával testéhez szorítva föl tud emelni. A kévébe kötött markok száma vidékenként változott. Több körülmény befolyásolhatta – pl. az aratóeszköz, az arató személye –, általában 2–5 marok került egy kévébe. A sarlós aratás fejlettebb munkaszervezetében az aratást asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott. A sarlós aratás termelékenyebb módja Ny-Mo.-on a széles pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem fogta meg a szálakat, hanem a tövükre suhintott és ezáltal a földre fektette őket. A sarlós aratásnál a szemveszteség minimális volt, gyommagvak ritkán kerültek a tiszta szem közé, de maga a munkafolyamat gyakran a nyár végéig is eltartott. – A kaszával való aratást Európában a 15. sz.-ban Németalföldön és néhány évtizeddel később Mo.-on kezdték, azonban csak a 20. sz. elejére terjedt el a kontinens egész területén. Mo.-on a D-Alföldön a 15. sz. második felében jelentkezett a kaszás aratás. Fokozatosan szorította ki a sarlós munkamódot, de csak a 19. sz. második felében a gabonakonjunktúra idején jutott túlsúlyra a Kárpát-medencében. Sőt a magas hegyi területeken – elsősorban Erdélyben – még az 1950–60-as években is sarlóval arattak (→ eszközváltás). A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot. A kaszás aratás többféle munkamódot és munkaszervezetet tesz lehetővé: a) Kötetlen kaszás aratás: a kaszások a gabonát rendre vágják, a földre terítik. Nem kötik kévébe, nem rakják keresztbe, hanem a villások (kettőzők) villával vagy gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas), majd nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) rakják és azután szállítják nyomtatni (→ nyomtatás). Kezdetben a mo.-i kaszás aratók valószínűleg ezt a munkamódot gyakorolták, amint irodalmi feljegyzésekből, dézsmajegyzékekből és defterekből kiderül. A termés gyors betakarításának szüksége, a munka racionalizálása szorította rá a parasztokat a szénamunkához hasonló gabonakezelési módra. A cséplőgép mo.-i megjelenése előtt a nyomtatással cséplő alföldi uradalmakban termelékeny volta miatt a kötetlen kaszás aratás volt szokásban, mely a D- és Közép-Alföld nagy gabonatermő területein a parasztgazdaságokban a 20. sz. második évtizedéig megmaradt. – b) Rendre vágó kévéző aratás: a gabonát rendre vágják. Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal, ill. villával vagy gereblyével kévékbe gyűjtik és bekötve keresztekbe rakják. Ez a munkamód a 19. sz. közepéig – különösen a tavaszi gabonáknál – elterjedtebb volt a kötetlen kaszás aratásnál, és a jelen század elején a Kárpát-medence középső területein még sokfelé gyakorlatban volt. – c) Rávágó kévéző aratás: a gabonát a kaszás rávágja, azaz úgy sújt, hogy a kaszára szerelt → takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dűl. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő, kettőző) – aki rendszerint nő – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjti és az előre elkészített szalma- vagy búza- ill. rozsszálból font kötélbe teszi. Ha párban dolgoznak, általában a kaszás köti be a kévéket. Ha harmadik személy is (kötő, kötöző) – aki rendszerint férfi – dolgozik velük, az ő dolga a kévébe kötés. Ezt az aratási módot Németalföldön már a 16. sz. végén ismerték, de a 18. sz.-ban Angliában és Franciao.-ban a gazdasági szakmunkát még szokatlan aratási eljárásnak tartották. A rávágó kévéző aratás hazánkban sem mutatható ki a 18. sz. előtt, de a 19–20. sz.-ban a magyar paraszti gazdálkodásban ez a forma tett a legelterjedtebb aratási mód. A sarlós aratást legtöbb helyen ez váltotta föl. Az aratómunkára társulók száma a gazdaságok nagyságától és munkaerejétől függött. A nagyobb gabonatermő területeken különböző munkaszervezeti formák – a kettes vagy hármas társulás többszörösei – voltak szokásban, pl. két kaszás után két marokverő és egy kötöző dolgozott. Ugyanehhez a társuláshoz gyakran kötélteregető is csatlakozott, egy fiatal fiú, aki a kötözőnek segített. A sarlós, ill. a kötetlen és a kévéző kaszás aratás különböző munkamódjai az elmúlt száz esztendő folyamán egyes területeken egymás mellett is gyakorlatban voltak. Legelőbb a búzát kezdték kaszálni, legtovább a rozsot és a zabot aratták sarlóval. Az előbbit különösen ott, ahol a zsúpszalmát sokféleképpen fölhasználták. A tavaszi búzát, a rövid szárú árpát, a kölest még ott is rendre vágták és úgy kévézték, ahol a többi gabonafélét rávágva aratták. A kötetlen és kévéző rendre vágó aratás pl. a Dunántúlon sokfelé elterjedt volt, mint a jégverte, vízöntötte gabona betakarításának szükségmegoldása. – Az aratás takarás neve az Alföld középső és déli vidékein nagyjából a kötetlen kaszás eljárás elterjedésének területén általános. Jelentéstartalma alapján szintén a gyűjtögető gazdálkodásra visszavezethető kifejezés, mely eredetileg a termés és növényi élelmiszerszükséglet beszerzését jelölte, s csak a közelmúlt századaiban szűkült le a gabonatermés betakarításának jelentésére. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn. 1956); Balogh István: A gabona betakarítása a XVI–XVII. században (Ethn., 1957); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyipusztán (Népr. Közl., 1963). – 2. A hitvilág más területeihez viszonyítva igen kevés aratáshoz fűződő → hiedelem ismert. A sikeres aratást biztosító → mágikus eljárások közül legelterjedtebb r. k. vidékeken az volt, hogy → húsvétkor a megszentelt étellel futva igyekeztek haza a templomból: aki elsőnek érkezik meg, az végzi majd el a hit szerint leggyorsabban az aratást. A búzaérés kezdetének, valamint az aratás megkezdésének időpontjaihoz több, országszerte elterjedt hiedelem fűződik. Általában úgy tartották, hogy Vid napján (jún. 15.) szakad meg a búza töve, és attól kezdve nem nő, csak érik; de ismeretes volt erre a jún. 24-i dátum is (Szent Iván napja). Kemenesalján azt tartották, hogy ha korán van búzavirág, korán lesz aratás. Az aratás megkezdésével kapcsolatban több → tilalom volt ismeretes: nem kezdték újholdkor és akkor sem, ha halott volt a faluban. Kedden és pénteken sem volt jó a hit szerint megkezdeni vagy új táblába kezdeni, mert üres lenne a búza feje. Az aratás kezdésekor néhol az arató egy búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. A Dunántúlon sok helyen a gazda kezdi meg jelképesen az aratást. Aratás idején a megmaradt vizet nem szabad a tarlóra kiönteni, mert a kiöntő → keléses lesz. Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (III., Pécs, 1940). (F: Magyar Néprajzi Lexikon)