A liba előnevelésének higiéniai „indikátora”: Tüdőpenész
Rosszindulatúsága és kezelhetetlensége miatt az előnevelés idejének egyik legsúlyosabb, igen nagy elhullásokkal is járó betegsége, melyre a naposbaromfi-félék közül különösen a pulyka és a liba érzékeny. Okozója penészgomba (főként aspergillusok), a fertőződés a légutakon, ritkábban az emésztőkészüléken keresztül történik – a belélegzett gombaspórák a hörgőcskékben, tüdőben, légzsákokban tapadnak meg, ahol sarjadzásnak indulnak.
A fertőzés forrásai lehetnek:
* penészes tenyésztojás,
* alomanyag,
* takarmány.
A betegség heveny tömeges elhullásokkal járó formájában, mely rendszerint 1-3 hetes életkorban jelentkezik, a tünetek ijesztőek: a bágyadtság, szomorkodás, étvágytalanság más betegségeknél is megszokott, de a nehezített légzés olyan fokú lehet, hogy a kislibák a légvételeknél egész testükkel előre-hátra ingadoznak. A légzőszervi betegségek zömét hurutos jelenségek kísérik, de itt – váladékképződés hiányában – sem „szörtyögés”, sem náthára utaló tünetek nincsenek. Ez már az állatok életében kórjelző értékű lehet. A heveny szakaszt túlélt állatok lesoványodnak, nemegyszer idegrendszeri tünetek (kényszermozgások) lépnek fel.
Ha az elhullott kis állatokat boncoljuk, azt látjuk, hogy a tüdőben és a légzsákokban sűrűn egymás mellett mákszemnyi, kölesnyi tömött, sárga, sárgás-szürke gócok vannak.
A károkozás az állatok életkora, a belélegzett spórák száma mellett függ a kislibák ellenálló képességétől is, az pedig a tartási körülményektől: a zsúfoltság, a rossz mikroklíma, a nedves alomanyag, a takarmányozási hibák, stb. súlyosbítják a képet – ezért is mondjuk azt, hogy a tüdőpenész a nevelés higiéniai „indikátora”.
A betegség nem gyógyítható, ezért mindenáron megelőzésére kell törekednünk!
A tenyésztojásokra, a keltetés előtti és alatti tojáskezelések hiányosságaira visszavezethető tüdőpenészről az árutermelő gazda nem tehet, a penésszel fertőzött takarmánnyal sem tud sokat kezdeni, annál inkább az általános higiéniai körülmények javításáról, ezen belül a leggyakoribb fertőzési forrás, a mélyalom kezeléséről!
Az élet első 10 napjában jelentkező tüdőpenész többnyire már az eleve penészes alomanyag következménye. Pl.: a nagy körbálás szalma szinte mindig penészes, ezért kislibák almozásához lehetőleg szárazon összegyűjtött és tárolt ömlesztett szalmát vagy kisbálás szalmát használjunk fel! Ugyanígy ne használjunk többéves, elszíneződött, tört, poros szalmát se!
Sokszor előfordul, hogy az alom betelepítésekor – legalábbis látszólag – jó minőségű, de később a kis mennyiségben mindig jelenlévő spórák kicsíráznak, elszaporodnak, néhány nap alatt már tömegesen kerülhet penészspóra a levegőbe (penészes alom 1 grammjából 15-20 millió spóra mutatható ki).
Amennyiben magas a nevelőistálló levegőjének páratartalma, az alom hamar átnedvesedik, nem beszélve arról, hogy az itatók környéke és a fal-melletti alom mindig nedves.
Ott, ahol a tüdőpenész állományon belül tömegesen, járványszerűen jelentkezett, az alom nedvességtartalma általában 30 % fölötti volt.
Gyakori hiba, hogy az árutermelő gazdák az élet első napjaiban „önvédelemből” valamilyen antibiotikumot adagolnak a kislibáknak. A „kakasos-por” ha kell, ha nem, szinte mindenütt kéznél van! Vigyázat! Az antibiotikumok elősegítik a penész elszaporodását! Ha már „házi”- kezelésként adni akarunk valamit, az ellenálló képességet növelő összetett vitaminkészítményt vagy probiotikumos-készítményt adhatunk (a probiotikumok olyan élő vagy elölt mikroorganizmusok illetve azokból előállított készítmények, melyek a normál bélflóra egyensúlyát segítenek fenntartani vagy helyreállítani).
A betegség jelentkezésekor természetesen a penészes alomszalma vagy a penészes takarmány azonnali cseréje szükséges, ügyeljünk a szellőztetésre, hacsak lehet, engedjük ki a szabadba az állatokat!
A tüdőpenész szavatossági problémaként gyakran szerepel. Az életkor 1-2. napjában már jelentkező betegség a keltetés előtti vagy alatti tojásfertőzésre vezethető vissza. A 3-4. nap utáni megbetegedéseket már biztonsággal nem lehet visszavezetni, ezek a keltetőgépből, a takarmányból vagy az alomanyagból egyaránt származhatnak.
A betegség lezajlása után fontos az alapos takarítás, fertőtlenítés.
A szarvasmarha legeltetési tüdővizenyője
Előfordulása a tavaszi kihajtás utáni, átmenet nélküli legeltetéskor gyakoribb, de ősszel is előfordul. Ha az állatok a téli gyengébb takarmányozás után minden előzmény nélkül „rászabadulnak” a dús legelőre, akkor a bendőemésztés során a legelőfű fehérjéiből olyan nagy mennyiségű aminosav (triptofán) szabadul fel, amit a bendőbaktériumok nem képesek saját testükbe építeni, hanem abból enzimhatásra olyan vegyület keletkezik (szkatol), amely a vérkeringésen át a tüdőbe jutva annak károsodását idézi elő. A kialakult tüdővizenyő következménye akár pár órán belül is súlyosfokú oxigén-ellátási zavar és elhullás lehet, s mivel a bántalom egyszerre nagyszámú állatot érint, a kár nemegyszer jelentős. Ha arra idő van, a tüdővizenyőt pár napon belül tüdőtágulat is kíséri.
Tünetek: felnőtt szarvasmarhákon az új legelőre való hajtás után 5-10 nappal elesettség, nyugtalanság, nyögdécselés, ijedt tekintet, igen szapora légvétel és szívverés. Láz nincs, a nyálkahártyák cianotikusak. A légzés nemcsak szapora, de nehezített is, ugyanakkor köhögés nincs. Az orrnyílásokból fehér, habos váladék ürül. A mellkas felett hallgatózva szörtyögő, sercegő, pattogó hangokat hallunk. Amikor már tüdőtágulat is kialakult, a tüdőhatár hátrafelé kitolódik, a mellkas felett és a lapocka előtti területen bőr alatti beszűrődés miatt a bőr tapintáskor serceg. A legsúlyosabb tüneteket mutató állatok egy-két napon belül elpusztulnak, az enyhe formák akár beavatkozás nélkül is gyógyulhatnak.
Megelőzés: legelőre hajtás előtt átmeneti takarmányozás. Legeltetés elején széna és szalma kiegészítés.
A betegség jelentkezésekor a még mozgatható állatok óvatos, lassú (!) behajtása minél közelibb helyre, legelőfű helyett széna, szalma etetése.
Az, hogy a betegeket, illetve azok közül melyeket kell kezelni, egyedi elbírálást igényel. A betegek kezelése kizárólag állatorvosi hatáskör. Kezeléskor igen óvatos rögzítés, mert a lefogáskor gyakori a légszomj.
Malacok vashiányos vérszegénysége
A vérszegénység a szervezet olyan állapota, amikor csökken az egységnyi vértérfogat hemoglobintartalma a vörösvérsejtek számának vagy hemoglobintartalmának csökkenése miatt. A hemoglobin a vörösvérsejtek festékanyaga, azok fehérjéinek mintegy 90%-át teszi ki, fő szerepe az oxigén sejtekhez történő szállítása. Az oxigént a benne lévő két vegyértékű vas (ferro) köti meg. A hemoglobin a vörös csontvelőben képződik és a májban bomlik le, élettani értéke sertésben 100-150 g/l.
Vérszegénység (anémia) több ok miatt is bekövetkezhet, de a vashiányos vérszegénység alapvető oka sertésnél a kisgazdaságokban is megváltozott tartás.
Régen, a vegyes hasznosítású fajták szabadabb tartásakor ismeretlen volt, egyrészt azért, mert ezek vas és nyomelem igénye kisebb volt, másrészt vasigényüket a földből túrással, legeléssel kielégítették.
A mai tartásmód zártabb, szinte állandó az istállózás, az ólak padozata szilárd (deszka, tégla, bitumen, beton, fém), így a talajból való vasfelvétel lehetetlen vagy legalábbis erősen korlátozott.
Háziállataink közül a malac születik a legkisebb vastartalékkal, ezzel is csak akkor, ha a koca vasellátása a vemhesség utolsó harmadában megfelelő volt. Ez a tartalék is legfeljebb kéthetes koráig elég, a kocatejjel pedig szükségletének csak egyheted részét fedezi, a többit pótolnunk kell!
Még inkább kell figyelnünk a mai, intenzív fajták zárt tartású malacaira, melyek tartalékai már a születés utáni 4 nappal kimerülnek, s szükségletüket (100-200 mg. vas/malac) az egyedüli forrásból, a kocatejből kielégíteni képtelenek.
Nézzük meg az igényeket és a lehetőségeket konkrét számokkal :
Egy kb. 1200 gramm tömegű újszülött malac 40 mg vassal rendelkezik. Napi vas igénye 7-15 mg, 1 kg gyarapodásához pedig kb. 20-25 mg vasra van szükség. A születés első hetében a malac megduplázza test-tömegét, az első három héten testtömege a születésihez képest négyszeresére, a 30 napos választásig hat-hétszeresére nő, a nyolcadik hét végére pedig elérheti a születési testtömeg 12-15-szörösét. A kocatej (a föcstejtől eltekintve) literenként csak 1-3 mg vasat tartalmaz. A malac az első héten 150-300, a másodikon 300-400, a harmadikon 600-800 ml tejet szopik naponta. Könnyen kiszámítható tehát, hogy a vér hemoglobin előállításához, más életfunkciókhoz és a növekedéshez, fejlődéshez nélkülözhetetlen vasat pótolnunk kell, annál inkább, mert a szájon át felvett vas ráadásul rosszabbul is értékesül.
Az első tünetek leggyakrabban 2-3 hetes életkorban jelentkeznek, de ha a koca vasellátása is hiányos volt, ennél előbb is kialakulhat.
Az egyik leggyakoribb és legnagyobb gazdasági kárt okozó megbetegedés. Malacainknak egyharmada, akár fele is megbetegedhet, és kb. minden harmadik 3-6 hetes malac elhullásának valamilyen köze van a vashiányhoz, noha maga a betegség önmagában ritkán súlyos annyira, hogy a malac pusztulását okozza. Nagyon sok ebben az életkorban fellépő betegség (bélgyulladások, tüdőgyulladás, bőrbetegségek, ízületi betegségek, stb.) hátterében ott van a vashiány. Az elhullásoknál is nagyobb az a gazdasági kártétel, hogy a vashiányos malacok takarmányértékesítése rossz, fejlődésükben lemaradnak, s ez még a hizlalást is befolyásolja, hiszen a vágótömeget később érik el.
Legtöbbször a zárt tartású fehér hússertés fajták malacainál fordul elő, a megbetegedések a téli hónapokban gyakoribbak.
A 2-3 hetes koráig egészséges, jól fejlődő, sima bőrű, fényes szőrű malacok étvágytalanok, bágyadtak, elesettek lesznek. Sokat fekszenek, általában egy csomóban, s ha felkeltjük őket, nehezen mozognak. Bőrük feltűnően fehér (a fehér fajtákon), ráncolt, szőrük fakó, durva, a fülek belső felületén a bőr és a szemek kötőhártyája sárga színű (ún. „porcelánmalacok”). Ezekben az almokban gyakori a hasmenés, a nehezített légzés (a malac „pumpál”), nem ritka a koszosodás, a rühösség. A vashiányos malacok egy része a vérfogyottság okozta keringési elégtelenség miatt kialakult toroktájéki vizenyős beszűrődés miatt úgy néz ki, mintha kövér lenne („tokás” malac). Az állatok a kutrica falát, a padozatot, a vastárgyakat nyalják, rágják, nemegyszer a vizeletet szürcsölik.
A természetes körülmények között tartott, tavasztól-őszig kijáró, turkáló kocák malacai vaskiegészítésre csak az őszi-téli hónapokban szorulnak, akkor is kielégítő a szájon át történő adagolás természetes anyagokkal: kutricába bedobott föld, vörösagyag, barnaszén, lápföld pörkölt darával vagy árpával ízesítve. Tavasztól egy-két cm hosszúra összevágott vagy pépesített zöldet, spenótot, sóskát adhatunk. Mivel a vashiány elégtelen E-vitamin ellátás esetén különösen súlyos lehet, jó hatású a búzacsíra etetése is. Az előbbieknek azonban jórészt csak az ökológiai állattartás felel meg, éppen ezért vaskiegészítésre máshol mindenütt szükség van, még a hagyományos, földes kifutójú kutricákban tartott állatoknál is, nem beszélve a ma már kisgazdaságokban is gyakoribb tégla, aszfalt, beton, stb., vagyis művi-padozatú tartásról!
Legfeljebb azt kell eldöntenünk, hogy a vaskiegészítés szájon át vagy injekcióval történjen-e, elég az egyszeri, „lökésszerű” adag, vagy folyamatosan, kisebb adagokban történjen-e a beavatkozás, esetleg elégséges-e az, ha a vemhes koca vaskiegészítéséről gondoskodunk?
Számos kérdést, ráadásul a nagy létszámú, szakosított telepeken nemcsak szakmai, de technikai, munkaszervezési, anyagi megfontolásokat is figyelembe kell venni, hiszen nem mindegy, hogy a vasbejuttatás a telep munkarendjébe jól beilleszthető-e, s éves szinten sok ezer malacnál az mennyibe kerül?
Az bizonyosnak látszik, hogy – jóllehet a koca vemhessége idején vashiányos állapotba kerülhet, ezért célszerű takarmányának vaskiegészítéséről gondoskodni – a kocának adott vassal nem előzhető meg a malacok vashiányos vérszegénysége annál inkább, mert így a született malacok vastartaléka csak mintegy 15-20%-kal növekszik. Az igaz, hogy az ilyen kocák almai kiegyenlítettebbek, a malacok születési testtömege jobb, azonban a kocatej vastartalma számottevően nem növelhető. Előnyös azonban, hogy a vemhesség utolsó hónapjában vaskiegészítésben részesült kocák bélsarával a vas hosszabb időn át ürül, s mivel a malacok óhatatlanul érintkeznek ezzel, a hiánybetegség kialakulása lelassulhat.
A született malacok vaskiegészítéséről tehát mindenképpen gondoskodnunk kell! Kérdés: szájon át vagy injekcióban kapják-e a vasat?
Mindegyik módszernek előnyei és hátrányai egyaránt vannak.
A szájon át való bevitel (por, paszta) előnyei:
· A vas bejutásának, felszívódásának, értékesülésének élettanilag jobban megfelel, kevéssé terheli meg a szervezetet. Annyi vas szívódik fel természetes úton, amennyire az állatnak szüksége van, nem rontja a későbbi vasfelszívódás mechanizmusát sem.
A szájon át való bevitel hátrányai:
· Munkaigényesebb. Ha a vaspasztát vagy -oldatot nem a nyelv gyökerére, hanem a nyelv hegyére vagy a szájszögletbe juttatjuk, a készítmény egy része nem kerül be a szervezetbe, így a bevitt vas mennyiségét nem tudjuk pontosan meghatározni. Ez fokozottan érvényes a por-alakú juttatásnál, amikor a szerrel a koca csecsbimbóit szórjuk be, vagy tepsibe, malacetetőbe tesszük a vaspótlót.
· A szájon át egy ízben történő, „lökésszerű” adagolás a kísérleti eredmények szerint csak akkor hatékony igazán, ha az a születés utáni első nyolc órában megtörténik, mert ez után a vas felszívódása rohamosan romlik. Elhúzódó fialás (a malacok egy része ilyenkor idősebb nyolc óránál) vagy gondozói figyelmetlenség miatt a hatékonyság így rosszabb lesz.
· Malachasmenés (pl. coli) esetén is rosszak a vasfelszívódás esélyei.
Az injekciós bevitel előnyei:
* A kívánt vasmennyiség biztosan a szervezetbe jut (100-150-200 mg vas/malac).
* Kevéssé munkaigényes, rövid idő alatt megoldható, a nagyobb telepek munkarendjébe is jól beilleszthető.
Az injekciós bevitel hátrányai:
* A vasfelszívódás nem természetes módon történik, ezért jobban terheli a szervezetet.
* A vérben hirtelen nő meg a vaskoncentráció, túladagolásnál vastoxikózis alakulhat ki, a malacok ellenálló képessége ilyenkor csökken, gyakoribbak a szopóskori megbetegedések (pl. coli-hasmenés).
* A beadás helyén károsodhatnak a szövetek, ezért inkább a nyakizomba történő adagolást javasolják. (Véleményem szerint ennek csak akkor van jelentősége, ha a malacot szopós korban vágják le, a mai készítmények a későbbi vágásra maradéktalanul felszívódnak, így a húsminőséget combizomba történő adagoláskor sem rontják. A tű igen vékony legyen, minden alomnál tűcsere!)
A kereskedelemben több mint húszféle készítmény (por, paszta, injekció) kapható, ezért azok konkrét megnevezésétől eltekintünk.
Megfigyelések, sőt konkrét mérési eredmények szerint (vér hemoglobin-értéke, vérplazma vas-koncentrációja, malacok fejlődése, kiesési mutatók) a kétféle vaskiegészítés hatékonyságában különbség nincs, talán annyi, hogy az injekciós adagolás némileg jobb eredményt hozott, mint az egyszeri, „lökésszerű” szájon át történő adagolás, ezért a pasztákat, porokat többször, utóbbiakat a használati utasításnak megfelelő mennyiségben és ideig alkalmazzuk!
Javaslat: noha nagy létszámú telepeken a „vasazás” technológiába iktatottan történik és sok helyen a gondozó végzi, arra itt is ügyeljünk, hogy a készítmény milyenségét és a beadás időpontját állatorvos határozza meg!
Családi gazdaságokban az injekciózást állatorvos végezze! Nem kicsi a veszély, túladagolás történhet, emellett a vas-toxikózisnak genetikai okai is lehetnek.
(A vasmérgezés tünetei: mozgászavarok, „támolygás”, remegés, görcsök, szapora szívverés, alacsony testhőmérséklet, elhullás kómában.)
A malacvérszegénység megelőzésének legbiztosabb módja:
Kombinált vaskiegészítés: vas-injekció 3-5 napos korban (1 ml vasdextrán-tartalmú inj.) + szájon át történő kiegészítés (paszta, oldat, por, ezek többsége vasfumarátot tartalmaz.)
A vas-injekció alkalmazásának időpontja körül ma is viták vannak: egyesek szerint jobb, ha az a föcstejes időszakban, akár már az első életnapon megtörténik, míg mások éppenséggel óvnak ettől s azt vallják, hogy az oltás a föcstej felvételét követő napokon történjen. Egy biztos: az semmiképpen nem jó, ha a „vasazást” egyéb kezelésekkel kapcsoljuk össze, pl. FEB-szérumozással, coli-elleni kezelésekkel, stb.
A szakszerű vaskiegészítés a malacok szükségletét 1-hónapos életkorukig fedezi, s mivel a malactakarmányok megfelelő mennyiségű vasat tartalmaznak, ez után vérszegénység már nem szokott kialakulni.
Főként zárt tartású fiaztatókban, szakosított telepeken technológiába iktatottan szoktak a vassal együtt „vitaminlökést” adni. Ennek akkor van értelme, ha nem egyéb hibákat (tartási, takarmányozási, szervezési, stb.) kívánunk vele megelőzni. Egyéb, itt nem részletezett okok miatt a vitaminlökést érdemesebb a választás-körüli időben megtenni, főként akkor, ha a választás csoportosítással, falkásítással is párosul. Biológiai és gazdaságossági szempontból is legkedvezőbb az ivóvízzel való vitaminbevitel.
Minthogy a malacvérszegénység önállóan viszonylag ritkán jelentkezik, azt egyéb betegségek (légzőszervi, emésztőszervi, mozgatószervi, bőr) kísérik, a tünetek jelentkezésekor azonnal forduljunk állatorvoshoz! Ilyenkor a vaspótlás önmagában már nem elég!
A madárinfluenzával kapcsolatos téves, pontatlan, egymásnak gyakran ellentmondó, a lakosság körében félelmet keltő információk eloszlatása érdekében a magyar állatorvosi kar összefogásával az állatbetegségről szakmailag hiteles összefoglaló tájékoztatás jelent meg az alábbi honlapon:
Dr. Böő István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése