Bükkaljai Borvidék...

Nagymiskolc területérõl már az õsember gyujtögetõ gazdálkodásáról is sok bizonyítékkal
rendelkezünk, õstermelésre pedig a legrégibb idõktõl vannak adataink.
A honfoglalást követõ századok alatt a termõföld még kevés területet foglalt el, de a népesség
növekedésével egyre több területet hódítottak el a cserjés domboldalakból. A legkülönbözõbb
gyümölcsfajok megtelepítésére voltak alkalmasak ezek a területek és a még megbecsültebb
szõlõ, a bortermelést jelentõ növény mesterséges megtelepítésére. A vadszõlõ, ugyanis mint a
Magyar Középhegység õshonos növényeként itt már ismert volt. Termését már a jégkor
végétol itt élõ õsember is ismerte. A szõlõmuvelés kezdeteirõl keveset tudunk. Egy 1313-ban
megjelent oklevél említi elõször a szõlõt és sejteti, hogy a szõlõtermesztés a helyi
mezõgazdaság fontos ága. Az említett szõlõbirtokot a Pálos szerzeteseknek adományozta
Ernyefi István, a diósgyõri vár akkori ura. 1503 február 11-én Ulászló megerõsíti a város
korábbi borszabadalmát: "Miskolcon idegen bort nem árulhat, aki ez ellen vét, a bévitt bort
elveszíti." Ekkor már nem csak a Diósgyõrt övezõ déli fekvésû dombok és Miskolc Szinva
pataktól északra fekvõ északi dombvonulatai a szõlõkultúra virágzó területei. 1798-ban Pesten
megjelent "Statistik des Königreichs" címu gazdasági munkában érdekes megállapítás
található: "A tokaji, soproni és a ruszti bor kereskedelmébõl származó jövedelmet a miskolci
megelõzi." Ennek oka volt az is, hogy egyes Hegyaljai szõlõk mustjai is a miskolci
pincehálózatban érlelõdtek, és innen kerültek külföldre. E hatalmas pincehálózat legöregebb
pincéi még a középkori eredetûek, de a hálózatuk a XVII-XVIII. századra fejlõdött ki. Ekkor
XVIII. században a fõ fajták Gohér, Furmint, Hárslevelu, Bátai, Damián és Fejér szõlõ. 1828-as
jobbágyösszeírásból tudjuk, hogy Borsod lakosságának szegényebb rétegei többek között
Miskolc szõlõiben kerestek munkát. Tibolddaróc a XIX. és a XX. században híres
pezsgõalapbort termelõ vidéknek számított. Erre Olaszrizlinget és Furmintot használtak.